Prológus

 - Lucy Tomlinson! Az ég szeremére, állj már meg - hallom magam mögött az ikertesóm, Louis hangját.

Felrakom a másik lábam is a gördeszkára és élvezem a száguldást.

 - Tizenhét vagyok, csak tudok gondoskodni a biztonságomról - kiáltok neki vissza, átnézve a vállamon.

Lou fejcsóválva megáll, és keresztbe fonja a karjait:

 - Fogadok hogy arra nem bírsz felugratni - bök a fejével egy lépcső korlátja felé.

Azt hiszi, hogy ezzel most meg fogok állni. Nos tesókám, tévedtél.

 - Te csak azt hiszed - lököm el magam.

A sebességem egyre gyorsul és vészesen közeledek a lépcső felé. Mindent úgy csinálok, ahogy Lou tanította. A deszka végét lenyomom, súlypontom előre...

Hirtelen erős fájdalmat érzek és levegőt sem kapok. Csak feketeséget látok. A földön fekszek. Elvétettem az ugrást.

 - Lucy! - hallom a Lou hangját, de olyan, mintha nagyon távolról jönne.

Kinyitom a szemem és megpróbálok felülni, nem megy, minden tagom iszonyatosan fáj. A parkban lézengő néhány ember egy pillanatig rám bámul, majd konstatálják, hogy így jártam, és mennek tovább. A kezemre nézek. Lejött róla a bőr. Érzem, hogy a könyököm is hasonló állapotban lehet.

Lou szalad hozzám és leguggol előttem.

 - Jól vagy? - kérdezi aggódva, miközben leveszi a fejemről a bukósisakot és kisimít egy barna tincset az arcomból.

 - Élek - válaszolom és megpróbálok felállni... Sikertelenül.

 - Tudod mozgatni a lábadat? - teszi fel az újabb kérdést.

Megpróbálom, nem mozog a bal lábam. Ijedten hozzáérek a térdemhez, amiből szivárog a vér, erős fájdalom hasít bele, amitől felszisszenek.

Lou káromkodik egy cifrát és előveszi a zsebéből a telefonját. Tárcsáz egy három számjegyből álló számot és a füléhez emeli a készüléket.

Szóval a mentőket hívja.

A telefonban elmondja, hogy mi történt és megadja a helyet - Notthingham Park.

 - Mindjárt itt lesznek - simítja meg a vállamat, miután elköszön - Nem szédülsz?

Megrázom a fejem.

 - Nincs hányingered?

Megint ugyanaz a válaszom.

 - Jó, akkor nincs agyrázkódásod - sóhajt megkönnyebbülten.

Három órával később már begipszelt lábbal fekszek a kórházi ágyon. Sikeresen eltörem. Ilyenpechem is csak nekem lehet.

 - Mindjárt itt lesznek anyáék - mondja Lou az ágyam szélén ülve.

 - Rendben - bólintok, majd kibámulok az ablakon - Nem tudok menni holnap a meghallgatásodra...

 - Nyugi - ad egy puszit a homlokomra - Nélküled sem lesz semmi baj. Majd lenyűgözöm neked Simon bácsit.

Ó, dehogynem lett baj. Hatalmas baj, amire még legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam.