Chapter 1. Tragédia

- Ha bármi gond van szólj. Kaja a hűtőben. Éjfél körül itthon leszünk - hadarta, anya, miközben apa kintről ordítozott neki, hogy siessen, mert lekésik Lou-t.

 - Rendben - bólintottam fancsali képpel, miközben a felpolcolt lábamat alatt igazgattam a párnákat.

 - Nagyon szeretünk - mondta anya és egy puszit adott a homlokomra.

 - Én is titeket - mosolyodok el - És vezessetek óvatosan.

Anyu kiment az ajtón a ruháját igazgatva. Kis idő múlva meghallottam, ahogy felmorran a motor. Majd a fékek csikorgását a forró nyári aszfalton. Elindultak.

Mivel volt egy órám az X-faktor kezdetéig megnéztem a híreket. Először időjárás jelentés jött, majd a sporttal folytatták. Nem kötöttek le soha sem különösebben a hírek, de ez a mai este más volt. Negyed órával az tehetségkutató kezdete előtt jött az a rész amit a nyugdíjas házaspárok várnak. Ilyen baleset volt, ezt gyilkolták meg, stb. Elkezdtem a hírolvasó bamba arcát nézni, aki unottan darálta a frisseket:

  - Most érkezett a hír. Pár perce egy elromlott sorompó miatt, a vonat maga alá gyűrte az autót - egy szétroncsolódott fekete Mercedes-ről jött egy bevágás. A szememet ráncoltam. Nekünk is ilyen autónk van. Hunyorítottam, hogy ki bírjam venni a rendszámtáblát. GL6X HJD. Nem. Biztos rosszul látom, ez nem lehet a miénk.

A híradásnak vége szakadt. Csak ültem a kanapén és meredtem üveges tekintettel a képernyőre. Nem lehetnek ők. Nem. Ez velünk nem történhet meg. Megcsörrent a telefon, fölkászálódtam az ülőalkalmatosságról, odaugráltam a mankóval a készülékhez majd felemeltem a kagylót.

 - Halló! - szóltam bele erőtlenül

 - Jó estét. Haily felügyelő vagy. Ugye Ms. Tomlinsonnal beszélek? - hallottam egy férfi hangját.

 - Igen - Itt már éreztem, hogy jól láttam a rendszámtáblát.

 - Közölni szeretnék önnel egy tragikus balesetet. A szülei egy elromlott vasúti sorompó miatt életüket vesztették amikor az autójukba belerohant a közeledő vonat. Valószínűleg a vonat vezető is hibás volt benne.Őszinte részvétem.

 - Köszönöm - A könnyek gyülekezni kezdtek a szememben de meggátoltam, hogy kibuggyanjanak.

 - Még egyszer jó estét ha ezek után magának lehet jó.

 - Köszönöm, viszont hallásra - Leraktam a telefont és a földre rogytam. Az x-faktor már ment. A könnyeim utat törtek maguknak és csak folytak az arcomon. Csöndben csordultak le, és ekkor eszembe jutottak a régi emlékek amiket anyával és apával töltöttünk. A nyaralások, a ballagásunk, az egyszerű hétköznap reggelek és a mai reggel.

Anya nem akarta, hogy menjek. Azt mondta, hogy a doki szigorúan ágyhoz kötött. Pedig ha mentem volna, talán már én is ott lennék a vonat alatt... Talán jobb is lett volna úgy.

Csak ültem és csöndben sírtam a földön. Egyszerűen nem akartam elhinni. A könnyek csak folytak az arcomon elapadhatatlanul és egyre jobban rázott a sírás. Ekkor egy ismerős nevet hallottam meg a TV-ben. Az ikertesómé volt. Louis Tomlinson. Erőt vettem magamon és a képernyőre emeltem a tekintetem. Simon Cowell elkezdte kifaggatni:

 - Szia! Hogy hívnak? Honnan jöttél? És még egy fontos kérdés ki jött veled?

 - Sziasztok, Louis Tomlinson vagyok, 17 éves, Doncasterből jöttem és nem jött velem senki mert az ikertesól otthon fekszik fekvő gipszel mert balesete volt egy gördeszkás trükk során. Szüleim meg valószínűleg dugóban vannak az autópályán - Igen, ő még nem tud róla. Jó is így - gondoltam visszatartva egy újabb zokogáshullámot.

- Értem. És mit fogsz énekelni? 

- Hey There Delich
- Halljuk! Csodálatosan énekelt hogy mindig. Büszke voltam rá. Három igennel tovább jutott. Lement a színpadról mosolyogva majd amikor újra láttuk a TV-ben a beszélgetésnél már könny áztatta az arcát. Intett hogy most nem tud beszélni és gyorsan beadták a mentorokat. Én ebben a pillanatban előhalásztam a telefonomat és már tárcsáztam is a számát. Hamar fölvette.
-Halló.

-Szia! Mikor jössz haza? - Nem tudtam semmi értelmes kérdést, mondatot kinyögni és ez volt a legkézenfekvőbb.

-Nem sokára. A busz húsz perc múlva indul így körülbelül egy ötven perc múlva otthon leszek - a hangja rekedt volt a sírástól. Hirtelen bántam, hogy nem lehetek ott mellette, hogy ebben a nehéz pillanatban is foghassam a kezét.

-Rendben - válaszoltam halkan és észrevettem, hogy nagyon remeg a kezem.

Egy hosszabb csönd következett majd a részemről egy szipogás után megszakította a vonalat. A telefont az ölembe ejtettem és csak meredtem magam elé. Ismét... Úgy döntöttem, hogy kimegyek inni egy pohár vizet mert valamit csinálnom kell különben megőrülök. Felálltam a kanapéról elkaptam a mankót ami oda volt támasztva a kanapé karfájának majd elindultam a konyhába. Elvettem egy poharat megtöltöttem vízzel és a számhoz emeltem. Elfordultam a csaptól és csak néztem. Végig néztem a konyhán. Megakadt a tekintetem egy közös családi képen. Csak néztem és néztem. Éreztem ahogy könnyek gyűlnek a szememben ismét. Egyszer csak a kezem abbahagyta a szorítást és a pohár a földre hullott. Hangos csattanással ért földet a konyhakövön. És mint ha az üveg pohárba lett volna rejtve a sírás A reccsenéssel egy pillanatban tört ki belőlem a zokogás. A földre rogytam és a kezeim közé vettem az üveg szilánkokat. Az egyik nagyobbat a kezemben tartottam. A sírás rázta a vállamat és az idő múlásával csak erősödött és nem csak az. Az üveg szilánkot már olyan erősen szorítottam, hogy kicsordult a vérem. Nem tudom mennyi ideig lehettem ott. Az idő és tér érzékem elveszett. Csak akkor tért vissza valamennyire amikor egy kéz szorította meg a csuklómat így enyhült annyira a szorításom, hogy ki tudta venni az üvegszilánkot. Felnéztem az arcára és Lou-t véltem felismerni de a könnyektől nem nagyon láttam.

-E...e...elejtettem. - mondtam dadogva a sírástól.

-Látom. De most ez a legkisebb gondunk. Először is most innen fölállsz és elmegyünk a fürdőbe lemosni és lekezelni a kezedet. - Lou olyan nyugodtnak tűnt de látszott az arcán, hogy az ajtó környékén hagyta abba a sírást. Csak bólintottam és felálltam lehetőleg úgy, hogy egy szilánkra se lépjek rá. Betámogatott a fürdőbe és a csap alá tartottuk a kezemet. A víz átlátszó színe rózsaszínre váltott. Egy darabig ott tartottuk aztán amikor már úgy gondoltuk, hogy elállt valamennyire a vérzés elemeltük onnan. Elzárta a csapot és leültetett a lehajtott WC ülőkére. Odament a kis fürdőszekrényhez majd kivett belőle betadint, kötszert meg ragasztócsíkot rá. Fogott egy kis kocka gézt és beitatta a fertőtlenítővel.

-Ez most valószínűleg csípni fog.

Becsuktam a szememet és vártam. Éreztem valami tompa csípés szerű fájdalmat de elenyésző volt az az űr mellett amit a lelkemben éreztem. Kinyitottam a szememet. Még egy géz kockát tett a sebre majd gézcsíkkal körbetekerte a tenyeremet és a csuklómat egyaránt.

-Végeztünk. - Mondta majd felállt előlem. Ekkor megcsörrent a telefon. Ránéztem és már indult is a telefon felé. És is felálltam az ülőkéről majd a konyhába ugráltam egy söprű és egy lapát kíséretében. Már nem sírtam. Csak ürességet éreztem. Fojtogató ürességet. Elkezdtem fölsöpörni a szilánkokat mire Lou meglepett hangja hasított a tudatomba.

-Hogy mi? Miért kell Magyarországra költöznünk? És most... Azonnal?